A hosszútávon harmonikus kapcsolatban a két fél „szemmagasságban van”, azaz egyenrangúként kezelik egymást.
Sajnos mára jellemzővé vált az a kapcsolati minta, ami szemmagasság helyett elnyomóból és elnyomottból áll. Direkt nem használom a bántalmazó/áldozat kifejezéseket, mert mára annyira trendivé vált a „nárcizás”, hogy az elképesztő. Ez a trend egyértelműen bűnösnek kiáltja ki az egyik felet, és hibássá teszi a másik sorsáért is.
Ez azonban véleményem szerint egy nagyon destruktív megközelítés. Még inkább megfosztja a pszichésen gyengébb felet attól a lehetőségtől, hogy belássa, saját személyiségjegyei és választásai, döntései, éppúgy okozói a kialakult helyzetnek, mint a másik fél mentalitása. Azt a tényt pedig, hogy a két viselkedési mintázat hátterében ugyanaz a gyökérok áll, teljesen figyelmen kívül hagyja.
(Megjegyzés: Általában véve károsnak tartom ezt a megközelítést, Magyarországon meg pláne. Sajnos mára elmondható, hogy szeretett nemzetünk már csak apró morzsányi nyomokban tartalmazza az anno híres „magyar virtust”. Leginkább a borúlátás, a panaszkodás, a reményvesztettség és az erőtlenség hatja át a többséget. Persze magyarázhatjuk ezt a balsors által alakított történelmünkkel, de akkor az életben nem fogunk tudni kijönni a nemzeti önsajnálatból.)
Na, de a kollektívből kanyarodjunk vissza az egyénhez.
Sokan növünk úgy fel, hogy már az anyatejjel magunkba szívjuk a kapcsolati hierarchiát. Egyrészt ezt tapasztaljuk a szüleink kapcsolatában, másrészt a szülő-gyerek viszonyokban is eltolódik a természetes, felelősség alapú hierarchia egy, a gyermek érzelmi (rosszabb eseteben fizikai) szükségleteit is figyelmen kívül hagyó túlzott alá-fölérendeltségi viszony irányába. Ez a viszonyrendszer egy generációról generációra öröklődő hamis felhatalmazáson alapul, aminek a gyökerében egyrészt a túlélési ösztön áll, másrészt egy olyan hitrendszer, hogy „ha velem ezt csinálták, nekem is jogom van ezt tenni mással”.
Kétféle módon érhető tetten ez a kapcsolatdinamika.
Az egyik, amikor a „leosztás” fix, azaz az egyik fél általánosságban az elnyomó, a másik pedig az elnyomott szerepében van. Ebben az esetben, az elnyomott fél hosszú ideig ellenállás nélkül viseli az elnyomást, és kiszolgálja az elnyomót, közben pedig egyre gyűlik benne a feszültség, majd, mint a kuktából a gőz, egyszer csak nagy erővel kitör, és legszélsőségesebb esetben akár a fizikai összecsapásig fajuló konfliktusban ölt testet. A legszerencsétlenebb eset az, amikor erre a kitörésre módosult tudatállapotban (pl. alkoholos befolyásoltság alatt) kerül sor. Ha átmenetileg megkönnyebbülést is okoz, hosszú távon a kitörést hatalmas szégyen és bűntudat fogja kísérni, ami még inkább megfosztja az egyébként is erőtlenebb felet az erejétől és a méltóságától. E jelenség hátterében több ok áll. Egyrészt az, hogy a gyerekkori elnyomás miatt az ember felnőttkorában nem érzi a jogosultságot a tiszteletteljes és méltányos bánásmódra, másrészt pedig az, hogy kerüli a konfliktust, mert nem létezik számára az az opció, hogy az egyenrangú kapcsolatért folytatott küzdelme győzelemmel végződjön. És itt van még az a bizonyos komfortzóna, azaz a megszokás csapdája. Amikor egy elnyomó élethelyzettel annyira azonosítja magát az ember, hogy az identitása részévé válik. Ilyenkor a tudattalanban megjelenik az a félelem, hogy ki vagyok én, ha ezt a mintázatot elveszítem? A nem tudásból fakadó tudattalan rettegés lebénítja az embert, és képtelenné teszi a változtatásra.
A másik helyzet az, amikor nincsenek fix szerepek, hanem attól függően, hogy mikor milyen passzban vagyunk, pingpongozunk velük. Az, hogy a szerepek cserélődnek, bár kevésbé egyoldalú, mint a „fix leosztásnál”, nagyon távol áll az egészséges és egyenrangú kapcsolati működéstől. Itt a két személyiség pszichés erő vonatkozásában nagyjából egy súlycsoport ugyan, de az erő a teremtés helyett a pusztítás irányába hat, már ami a kapcsolatot illeti. Itt is megjelenik a háttérben a hamis felhatalmazás, csak ebben az esetben mindkét félben tetten érhető. Ha előnyként az előző dinamikával szemben valamit megemlíthetünk, azt talán az, hogy itt mindkét fél felhatalmazást érez arra, hogy személyes szükségleteiért kiálljon, és érzi is magában az erőt ahhoz, hogy ennek érdekében a konfliktust is felvállalja, így talán kevésbé jellemzőek az elsöprő érzelmi kitörések, így a kapcsolatot kevésbé terheli a szégyen és a bűntudat pusztító mértéke.
Azon túl, hogy ez a kapcsolatdinamika mindkét eset, és a szereplők tekintetében is ugyanarra a gyökérokra vezethető vissza, van még egy nagyon fontos dolog, amit ki kell emelni.
Az ilyen kapcsolatok sosem a „mi”-t tartják szem előtt, azaz nem az egyenrangú, harmonikus, felnőtt támogató kapcsolódást, hanem az „én”-t, azaz a személyes szükségletek kielégítését. Ennek hátterében az áll, hogy a gyermekkori személyes szükségletek kielégítésének hiánya fixálódik. Az egészséges személyiségfejlődés során a gyermek szépen lassan elsajátítja, hogy hogyan képes egyre inkább saját maga kielégíteni a szükségleteit. Ennek alapfeltétele az, hogy igényei kifejezésére a szülei pozitív választ adnak. Fontos kiemelni, hogy a gyermek fejlődésének alapszükséglete a biztonság. A biztonsághoz hozzátartozik a határok egészséges meghúzása és egy tudatos és igazságos szabályrendszer kialakítása és következetes betartása. Ez elengedhetetlen követelménye a gyermeknevelésnek, aminek a be nem tartása a későbbiekben súlyos problémákhoz vezethet. Sajnos a modern kor egyik legnagyobb betegsége az, hogy kiszipolyozza az embereket, és egy, a külsőségekre fókuszáló, hamis értékrendet közvetít. Ennek eredményeképp pont arra nem marad időnk, ami a legfontosabb: a szeretteinkre. Ha ennek a külső nyomásnak tudatosan nem kezdünk ellenállni, nagyon cudar világ vár ránk és a gyermekeinkre. Tudatosan kell használni az erőforrásainkat és az időnket, mert mindkettő korlátozott. Ehhez viszont tudnunk kell különbséget tenni az igazán fontos, és a kevésbé fontos dolgok között.
Egy kis elkerülhetetlen kitekintés
Muszáj említést tenni itt arról, hogy ennek a külső nyomásnak, és az értékrend eltolásának mi a célja. Amikor az ember képtelen felismerni a valós szükségleteit, amik belülről, a személyisége legmélyéről fakadnak, nagyon könnyen elhiszi, hogy azért boldogtalan, mert nem elég gazdag, nem elég szép, nem elég okos, stb. Ilyenkor néhány illuzórikus, tömegekre ható, érzelmi manipulációs eszközzel el tudja hitetni vele a világ, hogy ha megveszi ezt, használja azt, elmegy ide, részt vesz azon, akkor szép, okos, egészséges, meg legfőképp boldog lesz. És a saját pénztárcájából a zseton máris átvándorolt azoknak a zsebébe, akik becsapták. E tekintetben egyre égetőbb szükség az egyéni felelősségvállalás, az önképzés és az önismeret. Ha nem tudjuk átlátni saját magunk, és a világ alapvető működését, képtelenek leszünk eligazodni benne, ezáltal manipulálhatóvá és kizsákmányolhatóvá válunk. És sovány vigasz akkor már másra mutogatni. Rajtunk és néhány együttérző embertársunkon kívül sajnos a kutyát nem fogja érdekelni, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, hogy kézbe vegyük a saját sorsunkat. Ez a szomorú modern jelen.
Vissza önmagunkhoz
E kis kitekintés után, vissza ahhoz a térhez, amelyre ráhatásunk van. A saját személyes terünk. Felnőttként egyetlen lehetőségünk, és a legfontosabb feladatunk, hogy felvállaljuk a felelősséget az életünkért. Ha eddig nem tettük, önmagunk iránti együttérzéssel meg kell ismernünk a történetünket, és a családunk történetét, amilyen messzire csak vissza tudunk nyúlni. Meg kell érteni azokat az összefüggéseket, amik a múltunk árnyékából hatva meghatározzák a jelenünket. Fel kell dolgozni a sérüléseinket és vállalni kell azokért a tetteinkért a felelősséget, amikkel mi okoztunk sérülést másoknak. Az őszinte szembenézés elengedhetetlen ahhoz, hogy meg tudjuk haladni azt az önmagunkat, akit még lehúznak a múlt ólomnehezékei. Darabonként, erőnkre és lehetőségeinkre tekintettel és türelemmel el kell kezdeni levágni magunkról a súlyokat, amik befagyasztják az erőnket és elvágnak attól a lehetőségtől, hogy sokkal jobb életet teremtsünk önmagunk és a szeretteink számára. Így nyerhetjük vissza méltóságunkat, emelhetjük szemmagasságba és teremthetjük harmonikussá emberi kapcsolatainkat.
