Upsz, ez nem esett jól! – Avagy a segítő szakmában is kapsz olyan nyakast, amin vekengsz egy ideig… A téma: a jelenlét
Hogy mit is jelent a jelenlét?
Egyszerűen megfogalmazva azt, hogy testben, gondolatokban és érzésekben épp ott vagyok, ahol vagyok. Azon a helyen, abban a pillanatban, azzal a tevékenységgel és azzal az emberrel.
Ez elsőre talán nem hangzik bonyolultnak. De csak egy pillanatra hunyd le a szemed. Próbálj meg jelen lenni. Hány másodpercig megy? Nem túl hosszú ideig, igaz? De ha nem jelen, akkor hol máshol vagy?
Két helyen lehetsz. Vagy egy kellemetlen múltbeli élményben, mert ritkán vagyunk egy jó élménybe ragadva (kivéve, ha épp lángoló szerelemben égünk), vagy egy jövőbeli pillanatban, amitől félsz.
A kellemetlen élmény
Elöljáróban annyit, hogy én azért nagyon megszűröm azt, hogy ki jöhet hozzám személyes konzultációra, pláne érintésterápiával egybekötött konzultációra. De valahogy homokszem csúszott a gépezetembe, és valaki átcsúszott a rostán. Hogy hibáztam-e, vagy félrevezettek-e, nem tudom, de nem is ez a lényeges. Ami ennél fontosabb, hogy már az elejétől éreztem, hogy ezzel a találkozással valami nem oké. Én nem vagyok egy feladós típus, így (már tényleg úgy éreztem, vért izzadva) igyekeztem pozitív irányba vinni a folyamatot. De nem sikerült. Hogy érzek-e emiatt kudarcot? Akikkel megosztottam, azt mondják, hogy nem kéne, de én mégis. Pedig lehet, hogy tényleg nem rajtam múlt.
A másik jelen nem léte
Aki velem szemben ült, több ízben nem volt jelen. Először is, egy nagyon határozott, ám félreértésen alapuló elképzeléssel jött hozzám. Én igyekeztem kibogozni, hogy min alapul ez a téves elvárás, de csak egy kérdést ismételgetett egyre sürgetőbben, és a visszajelzéseiből egyértelműen kiderült, hogy egyáltalán nem tájékozódott a szolgáltatásról, amit igénybe kívánt venni. A türelmetlensége egyre nőtt, aminek következtében a feszültség közöttünk már-már tapinthatóvá vált, és itt állítottam meg a folyamatot. Elmondtam, hogy a találkozásunknak ezennel vége, kifizetnie nem kell, de kérem, távozzon. Ami a visszautasítás után jött, arra nem számítottam. Ismerős a „kiverte a biztosítékot” kifejezés, ugye? Hát aktuális beszélgetőpartneremnél bizony ez történt. Hivatalosabb kifejezéssel élve, szemtanúja voltam egy regressziós zuhanásnak. Amit én abban a pillanatban láttam: megszűnt az érzelmi önszabályozás, és az önkontroll. Intenzív sértegető hadjáratba kezdett. Az arcára olyan tekintet ült ki, mint egy 6-8 éves kisfiúéra, aki épp most kap hisztirohamot. Miután kiviharzott, csak arra tudtam gondolni, hogy de szerencsés vagyok, mert összerezzentem, akkorát ütött a lakásom külső falára, és az futott át hirtelen az agyamon, hogy ezt én is kaphattam volna.
Reflexió és önreflexió
Kivételesen először a másik háza táján söprögetek, tehát következzék a reflexió (hogyan hatottam én rá, mit tükrözött számomra a viselkedése). Mindenkinek fel szoktam tenni azt a kérdést, hogy foglalkozik-e önismerettel. A válasza az volt, hogy hát persze, mert egy szakítás kapcsán bele kellett ásnia magát. És azt is mondta, hogy már nagyon sok mindent megoldott. Nekem nem jogom ezt kétségbe vonni, és nem is teszem. Mégis, aki kiviharzott tőlem, az sokkal inkább volt egy 10 éven aluli gyerek, mint egy egyébként külsőre teljesen rendben lévő (sőt, ha megpróbálok az eseményektől elvonatkoztatni, akkor azt mondanám, hogy határozottan jóképű) 30+-os férfi. Ha módom lett volna még javasolni neki bármit, akkor mindenképp azt mondtam volna neki, hogy a „nem kellek” programjára koncentrálva végezzen belső gyermek munkát, mert a düh, amit kiváltottam belőle, nem nekem szólt. Én csak utolsó csepp voltam a poharában, nem az első és nem is az utolsó. Az elutasítás fájdalma és az az érzés, hogy nem kapta meg, amire nagyon vágyott, visszarántotta a jelenlétből, a „felnőtt én” állapotából, a távoli, kisgyermekkori érzésvilágba.
És ami engem illet, az önreflexió. Ha már jelenlét. Nem tudom felidézni a telefonbeszélgetésünket, aminek a végén az időpontot leegyeztettük. Nem tudom, mi volt a kérdésem, és azt sem tudom, hogy mi volt a válasza. Azt hiszem, annál a beszélgetésnél én sem voltam jelen. Nem figyeltem eléggé. Tanultam belőle. De az is előfordulhat, hogy meggyőző volt, mert könnyen előfordulhat ilyen eset is. Átcsúszott a rostán, nem elég erős a védelmem. Javítanom kell rajta. De lehet, hogy akkor sem lesz hibátlan, ahogy én sem vagyok az. Az életben nem tudom mindentől megvédeni magam, és ezt el kell tudnom fogadni. Nem érezhetem magam attól inkompetensnek, hogy valami nem ideálisan sikerült. El kell tudnom különíteni, hogy mi az én felelősségem egy interakció során, és mi nem az.
Az én megoldásom
Néhány perccel az eset után, mikor a szívdobogásom visszaállt normál ütemre, már azon gondolkoztam, hogy hogy tudnám megnyugtatni magam. A végeredmény az lett, hogy kétféleképp nézhetek erre az esetre. Az egyik az egóm, aki most nyünnyög, mert sértett, mert megbántották, mert csúnyát mondtak rá, mert benézte, mert nem figyelt a telefonnál…. és már jön is a lefele húzó magamat, a másikat, a világot, a bárkit hibáztató, ostorozó hozzáállás. Van benne igazság, de nem leszek tőle jobban, szóval STOP! Ez leginkább sehova se vezet, oda biztos nem, ahova jutni szeretnék, a nyugalomba. Akkor hát, hogy máshogy? Valahogy felül kéne emelkedni. Az csak úgy sikerülhet, ha elkezdem távolítani magam a helyzettől. És akkor beugrott: Nézheti ezt az egészet a lelkem is. A lelkem, aki a másik lelket látja, aki tudja, hogy senki sem születik „gyökérnek” (bocsánat a kifejezésért, ami inkább a sértett egómból jött, de hagytam neki egy kis teret, érzékeltetve, hogy a két nézőpont közötti ugrándozás teljesen rendben van). Az előfordul, hogy egyfajta védekező pozícióval indulunk neki az életnek egy nehéz magzati sors után, de a megküzdési stratégiákat később sajátítjuk el. A rossz megküzdések bántalmazások és/vagy elhanyagolás következményei. Ahogy ebbe belegondolok, a lelkem kezd együtt érezni azzal a másik emberrel. Akinek nehéz volt a sorsa, aki szenvedett, aki szenved most is. És megenyhülök. Az egóm is lehiggad. Tudom, hogy a saját szenvedései nem jogosítják fel arra, hogy mást, hogy engem bántson. De elment, és sosem látom többet. És így, ilyen távolságból képes vagyok megbocsájtani neki.
